Az előbb épp megint feladtam a tanulást, mert rájöttem, hogy a lehetetlennel próbálkozok, meg egyébként sincs semmi értelme. Aztán ilyenkor egyből követik egymást a kérdések, hogy minek csinálom az egész egyetemet, miért nem próbálok valami mást, mi lesz belőlem, ha mégis elvégzem, és legfőképpen: hogy kerültem én ide?

Abban biztos vagyok, hogy valahogy mindig tudtam, hogy egyetemre fogok járni (biztos a sámán vénám miatt, de erről majd máskor). Mintha már a homokozóban is éreztem volna, hogy én nem olyan vagyok, mint Zolika, aki nagyon szereti a traktorokat. Ezt egyébként nem bunkó módon értettem. Na szóval tudtam, hogy majd elmegyek külföldre tanulni, könyvet fogok írni, megtalálom a hiányzó evolúciós láncszemet, hatalmas házam lesz, mint az amerikai filmekben meg egészségesen mosolygó gyönyörű családom. A lényeg, hogy akkor még láttam magam előtt, hogy milyen leszek 20 év múlva, most meg nem látok semmit. A tény, hogy teljesen máshogy alakult minden, mint ahogy terveztem, kicsit ijesztő. Főleg, mert gyakran még magamat is képes vagyok meglepni a döntéseimmel, így aztán kezdek kicsit bizalmatlanul viszonyulni magamhoz. Meg aztán nem tudom, hogy vajon érdemes-e tervezgetnem, hogy mit akarok megszerezni a következő 5-10 évben, mert ahogy látom, én húzom keresztbe a számításaimat. Mostanában nincsenek is terveim.

De az is lehet, hogy örülnöm kéne magamnak, hogy tudom frissíteni az igényimet? Vagy inkább ki kellene tartanom az elképzeléseim mellett? Passz.

Clint Eastwood meg ezt mondja a Szív hídjai című filmben: "A régi álmok jó álmok voltak. Ugyan nem váltak valóra, de örülök, hogy voltak."