Funcity

Az előbb olvastam egy bejegyzést, ahol legszebb magyar szavainkat keresték, amin egyszerre buzdultam fel, hogy hohó, hát ez érdekes, és egyszerre kezdtem el verni a nyálam, hogy na hát ilyet én is tudok. Tehát miután elgondolkoztam kedvenc magyar szavaimon (van egy csomó, nem írom le), érdekelnének a kedvenc neveink is. Személy szerint nem rajongok  Brendonért, Kevinért, de egye fene, beleférnek az újabb kölcsönzések is. Nyugadton szakadjatok el a klasszikus 'női név végződjön a-ra' dologtól és ne titkoljátok kedvenc (magyar/os) neveiteket! És mivel ez egy elég kommentbarát posztnak készül, tessék írni!

Szóval mi bajom van. Szeretem a családomat, bár a család fogalma nálam kimerül a szüleim és egy pár nagyszülő személyében, persze nem a mennyiség a lényeg. Próbálom őket büszke felmenőkké tenni, meg minden, ami kell, nem iszom, nem drogozom, igyekszem jókislányként viselkedni, ami ha nem sikerül, elnézik a család fekete bárányának. Sokat lehetne sztorizgatni a gyerekkoromról, aminél szebbet tényleg csak nehezen lehetne akár kívánni is, egyetlen leánygyermekként a szüleim osztatlan figyelmét és törődését élveztem (és élvezem most is), én voltam (vagyok) apuci szeme fénye, a mindene.

És fordítva; apa volt a mindenható, imádtam vele csinálni akármit, menni akárhová... Félreértés ne legyen, anyát ugyanúgy szerettem, de gondolom ez az apás dolog minden kislánynál megvolt. Aztán kb. mikor suliba mentem, vagy még előbb az oviban, erre már nem emlékszem, mert eléggé összefolynak az évek, na mindegy szóval valahogy akkor apa egyszer csak eltűnt. Na nem lépett le, telefonált is minden este, csak nem volt otthon, én pedig megtudtam, hogy apa azért nincs otthon, mert fáj a hasa. Hát apának azóta is fáj a hasa, csak ennek az okát a szüleim olyan ügyesen titkolták előlem, hogy csak akkor tudtam meg, amikor kikutattam az orvosi papírjait - nagyjából 7 évvel később.

Milyen trükkös dolog ez a hasfájás (ami azóta átterjedt mindenféle nyirokcsomókra, hashártyára és még sok különleges helyre) ma is a tudomány nagy kérdőjele, a gyógyító okoskák nem igazán tudnak vele mit kezdeni. Illetve semennyire. Persze léteznek csodaszerek, úgymint macskakarom, a polinéz varázsital és ezer és ezer gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény, amiknek ára a csillagos eget súrolja, és körülbelül akkora hatással bírnak, mint amennyira igaz a nagypapám kedvenc mondása: napi egy alma az orvost távoltartja. Mert ez se jött be. Hiába a nagy népi bölcsesség, apa hasfájását se az alma, se a culevit nem enyhítette.

Van egy unokatestvérem, akinek az apja tizenévek óta minden áldott nap hihetetlen mennyiségű alkoholt tölt be, már beszarik, melléül a széknek, nem fürdik hónapok óta, de még tartja magát. A sors mocskos vicce ez, mert az az ember semmilyen tekintetben nem érdemel megbecsülést vagy akár könyörületet, nem állta meg a helyét mint férfi, férj vagy apa, mindenben elbukott, és a körülményeihez képest mégis virul. Ezzel szemben ott az én apám, aki a szó legnemesebb értelmében a családfenntartó férfi, aki gondot visel a családjára és a szüleire, embert nevelt egy mihaszna gyerekből, és mindenki, aki csak ismeri tisztelettel és szeretettel beszél róla. Az egyik volt osztálytársa a saját válallalkozását csinálja, a piacon árulja a tojásokat, és legutóbb sírva beszélt nekem arról, hogy az én apám mennyire jó ember, és legyek végtelenül büszke.

Amikor apa elmegy, akkor persze nem csak ezekre a dolgokra fogok emlékezni, mert a famíliánk legendásan kibírhatatlan természete rajta is kiütközik (mindenki megnyugodhat, rajtam is), és naná hogy ezer és ezer rossz szokása van, például nagyon szürcsöl és hülyeségeket beszél.

Körülbelül negyven kemoterápiás kezelésen és számtalan műtéten van túl. A legtöbben megadják magukat az első kemo után, meg azért apa is elmondja anyának minden műtét előtt, hogy hova rejtette a végrendeletet, szóval nem kell mondani, mekkora dolog, hogy 20 éve tartó szélmalomharc után apa ugyanúgy vezet, pénzt keres, eltart minket, piacra jár minden reggel, kártyázik minden csütörtökön, tehát normális életet él. És az a legjobb, hogy az otthoni életünkre, a mindennapjainkra ez egyáltalán nem nyomja rá a bélyegét, apa ugyanúgy basztatja anyát, hogy csak két agysejtje van, mint 20 évvel ezelőtt.

Tavaly volt utoljára kemón, most a sugarat nyomták, de mit ad isten, romlottak az eredmények, szóval januártól újra kemó, már alig várom.

Onnan jutott eszembe ez a sok hülyeség, hogy valamelyik nap a kezembe került pár kép tavaly karácsonyról, amikor ülünk a karácsonyi traktán. Anya. Én. Papa. Mama. Aztán egy kép apáról, kopaszon, szemöldök nélkül, lefogyva.

Most meg nem tudom eldönteni, hogy végül is ki tudom-e magam fejezni, vagy nem, mert itt ez az egész regény, de a lényeget mégse tudom elmondani. Nem tudom, mert ez elmondhatatlan, és ilyen képeket soha egyetlen gyereknek se lenne szabad látnia a szüleiről.

Már volt itt erről szó, hogy mitől is vannak valakik együtt évekig, meg miért is jó ez és a többi. De eddig nem ismertelek titeket eléggé ahhoz, hogy a dolog személyes vonatkozását is elétek tárjam, de mivel kiváló kommentelők és olvasók vagytok, ezért elmesélem, mi is foglalkoztat engem így a negyedik évforduló tájékán.

Tömören: mi az istent eszik még mindig rajtam? Persze ez nagyon sarkított, mert ezt legtöbbször az anyja kérdezi, de azért csak elgondolkodom, hogy mégis mi tartja még mellettem, mert hát nem épp úgy indult, ahogy a nagykönyvben írva vagyon. De aztán valahogy csak elteltek felettünk az évek, és hát bevallom, már nem olyan varázsos minden pillanat, amikor ránézek, mint akkortájt, mikor megismertem, és a világon semmit nem láttam, csak a tengerkék szemeit. Kezdenek egyre kirívóbbak lenni a rossz tulajdonságai, és már nem bűvöl el, hogy jé annyira bízik bennem, hogy nyugodtan mer büfizni előttem is. Persze én se lehetek különb, és csak ő a tudója, mi viszi az útját minden áldott alkalommal az utcánk felé, ha kell, ha nem, ha összevesztünk, ha nem...

A kérdést nem válaszoltam ugyan meg, de hát nem is kell, bár akkor most örök időkig titok fedi majd, hogy tényleg miért is kellek én neki (a sok rossz ellenére, amit persze nem fejtek ki, mégse lehetek imázsromboló), mert annyit azért még róla, hogy érzelmileg nincs túlfejlődve, mondjuk úgy, hogy analfabéta. Mármint érzelmileg, mert amúgy nagyon okos. Először gondoltam is, hogy nem leszünk mi egy nyerő páros, mert én meg világéletemben a túlfűtött érzéseimről voltam híres-hírhedt. De bebizonyosodni látszik, hogy sok együtt töltött idő után hasonulni kezdünk a másikhoz, mert mára oda jutottam, hogy csak kínos nehézségek árán tudom kifejezni, mit is érzek - bármivel kapcsolatban.

De végül is tök mindegy mit miért meg minek, az a lényeg, hogy még most is, ha belenézek azokba a szemekbe...

Tessék, lehet menni hányni

Szürke életem napjait szombatonként továbbra is a megasztár tölti ki, szinte utálom, de most már csak azért is, dacból, de megnézem! Én, mint tudós és saját maga analizálására alkalmas ember, rájöttem, hogy nekem ez jó.

Mert annyira fel tudom magam idegesíteni rajta, hogy öröm nézni. Kiderült, hogy a mega nagyon jó terápiás módszer a feszültség levezetésére. Az a módszerem, hogy olyat utálok, akit mások sokan nem (anyátoknak küldjétek inkább azt a sok sms-t, ne a lassienek), így még hetekig tudok forrongani, amivel ugye levezetem a kis feszültségeimet. Akinek nem elég magában káromkodni, esetleg fizikailag is levezetheti a dolgokat, mondjuk a családtagokon, akiknek nagyon tetszik az aranyos mosolygós kislány.

Én tehát őszintén elmondhatom, hogy megváltoztatta az életemet a zene, úgy utálom, ahogy énekelnek, viszont sokkal kisimultabban ébredek és több kalóriát égetek el. Nem szégyen a gyűlölet, nem szabad rejtegetni, éljétek csak ki! És mindenki nézze a megasztárt, szavazzatok, nyerjetek x-boxot és a világ egy jobb hely lesz yeee

Nem akartam fikázós bloggerré válni, remélem ettől nem is leszek az, de a ma este már sok volt. Nem bírom már ki, hogy ne kommentáljam ezt az egész Tóth Lüszi mizériát.

Szegény nem tehet a nevéről, ahogy senki sem, de hát ez egy kutyanév!!!

Kezdődött nekem az egész azzal, hogy mégis miért engedélyezték, hogy korhatár nélkül lehessen jelentkezni? Jó értem én, hogy az eddigi szériákba már jelentkezett a nagykorú jóhangú rétegből aki akart, de akkor meg miért különböztetik meg a kora alapján? Már ott van és kész, ezen nem lehet változtatni, akkor meg édeskislányegyemmeg ide vagy oda, bizony teljesíteni kellene, ahogy a többiek.

Először is a pár héttel ezelőtti megjelenése… A zsűri is szóvá tette, hát nem véletlenül. Jó, a sztájlisztok öltöztetik, de hogy jut eszébe bárkinek úgy felöltöztetni egy gyereket?

A következő, ami kiverte a biztosítékot, hogy a szájába adták azt a Whitney Houston számot. Sajnos nekem nagyon botfülem van, de azt még én is hallottam, hogy az a dal igencsak sántított, meg ugye egyébként is, egy ilyen szám egy 13 évesnek való.

Aztán az over the rainbow, azzal nem volt baj (mert tényleg szép a hangja, én nem akarom itt lehúzni), de https://www.youtube.com/watch?v=hkcE6Vy-e6c ezt meghallgatva valahogy nekem az se volt az igazi.

Ma pedig a filmslágerek estéje volt, és sikerült megint egy hozzáillő dalt választani: The winner takes it all. Ismét egy kis összehasonlítás: https://www.youtube.com/watch?v=EgYxEOiSaTQ. És Friderikusz végre annyira szívemből szólt, hogy a kis Lüszi sajnos nem érti, mit énekelt, és ezt be is bizonyította.

Sajnos nem olvasom a bulvársajtót, de most hallottam a műsorban, hogy Lüszi édesanyja rendet tett a megaházban, mert a kislányt kiközösítik. Hát mit csodálkozik? Meg azt se nagyon értem, hogy minek kellett elküldeni a gyereket a megasztárba? Ha annyira tehetséges, mint amennyire a szakértő zsűri állítja, akkor úgyis ki fog törni, ha meg nem (valljuk be, lehetséges, hogy mégsem a következő Whitney lakozik benne), akkor a műsor csak összeroppantja. Már így is kezdi beszippantani a hírnév, hisz „olyan jó autogramot adni”. Persze hogy jó neki, hogy híres meg szeretik az emberek, de komolyan, ettől az anyja jobb anya lett? Mert ahogy én látom, csak tönkreteszi a gyerekkorát.

Tudom, sok lesz rögtön három poszt egy napra, de tudom, hogy máskor meg nem lenne idő ezzel foglalkozni, hát nem is titkolom tovább a gondolataimat.

Eddig ostoba, hülye és nyálas dolognak tartottam az együttjárást, pláne mikor nagyon fiatalokról volt szó. Igen, ezzel a véleményemmel eléggé egyedül voltam, de hát nincs mit tenni, még mindig azt gondolom, hogy éretlen lettem volna 4-5 évvel ezelőtt egy ilyen dologra. Nem is csináltam, nem is bánom.

Most viszont már gondolkozok a rajta, sőt nincs is ellenemre, egy dolog azonban még aggaszt: végül is mi az a járás? Manapság van már annyi féle, nyitott, csukott, tartós, lejárt, hogy lassan nem is tudok eligazodni. Lehet, hogy az egésznek nincs is értelme? Egy oldalon a következőt olvasom:

"Úgy vélem, a 20. század végén (1998-ban íródnak e sorok) mindenki számára ismert fogalom az ún. együtt-járás viszonya.
Ez nagyjából a következõ jelentést hordozza magában: két (általában különbözõ nemû) fiatal kölcsönös szimpátián (és hallgatólagos megegyezéssel) kialakult, többnyire már monogám viszonya, amely abban hasonlít az élettársi, illetve a házastársi kapcsolathoz, hogy "belefér" (de nem szükségszerûen) a nemi, szexuális viszony is, bár elsõsorban olyan partneri kapcsolat, amely a hétköznapi élet minden területére kiterjed."

Ez így elég száraz, megkockáztatom, hogy visszataszító is, már csak az hiányzik a végére, hogy és most beszélhetünk a hüvelygombáról. Közelebb viszont nem kerültem, főleg, hogy ezt a megfogalmazást az általam ismert kapcsolatokra nem igazán lehet ráhúzni. Például szerelemről nem írnak egy szót se, csak hallgatólagos megegyezésről, egyébként érti azt valaki? Tehát a járós dolog legyen valami hallgatólagos megegyezés, amiből esetleg lehet még valami, vagy legyen már előtte is ez a szép rózsaszín maszlag? Utána meg naná, hogy az izgis részek, szex-szerelem-gyengédség hmmm. 

Akkor most mi is ez az egész? 

Biztos hogy rengetegen vannak, akik felejthetetlen élményekkel gazdagodtak már vonatútjaik során. Hát a csütörtöki hazautat én se fogom egyhamar kiverni a fejemből.

Felszállt egy házaspár három gyerekkel, a legkisebbet még babakocsiban tolták, a legidősebb se lehetett több ötnél. Két fülkével arrébb foglaltak helyet, de a férfi visszafogott hangerejének köszönhetően mindent értettem.

Sok hülyével találkoztam már, de ilyen paraszttal még soha. Először is olyan stílusban kérdezte meg a már benn ülő srácot, hogy mehetnek-e, hogy az bizony hagyott némi kívánnivalót maga után. Majd megkérdezte tőle, hogy rágyújt-e, mire a gyerek azt felelte, hogy köszöni, de nem dohányzik, de ez egyébként is egy nemdohányzó kocsi.

„De a pinát csak szereted?!” mondta a kedves apuka, majd pedig következett valami, amit nem értettem teljesen, hogy az ő faszának mi a kellemes. Itt már nagyon néztünk egymásra a velem szemben ülő fiúval, de aztán jött csak a legszebb rész. A férfi leugatta a feleségét „Ha azt mondom, megeteted a gyerekeket, baszd meg, akkor megeteted” és ezt elmondta 5x legalább, aztán hála az égnek, elindultunk, és többet nem hallottunk.

Kiskunfélegyházán mikor megálltunk csak ennyit hallottunk: „Ha azt mondom, megeteted a gyerekeket, baszd meg, akkor megeteted”.

Ahogy sétáltam az állomásról hazafelé azon gondolkodtam, hogy ez nem csak a férfi hibája. A felesége biztos, hogy ismeri, már a gyerekek megszületése előtt is tudnia kellett, hogy milyen emberrel áll össze. Én inkább leszúrnám magam, mint hogy ilyen embernek utódot adjak, de hát nem vagyunk egyformák, de azért elgondolkodtató, hogy mire tudja tanítani a gyerekeit egy ilyen ember. Már azon kívül, hogy hogyan kell jól odabaszni anyának, amikor engedély nélkül pofázik.

A családodat nem válogathatod meg. De azt igen, hogy kihez mész férjhez, mégis csak 2008-at írunk, és nem vagyunk buzgó muszlimok sem. Persze, aki hülye, vessen magára. Bár lehet, hogy az ilyen nők teljesen másképp élik meg az ilyen kapcsolatokat / házasságokat, mint ahogy én azt elképzelem; lehet hogy számukra ez csak az élettel együttjáró szükséges rossz. Én mindenesetre sosem értettem, miért marad valaki a férjével, ha menthetetlenül iszik, veri, drogozik, lop, vagy bármi ilyesmi. Nem félnék lelépni, inkább leélném az életemet egyedül, mint egy olyan férfival, akinek a vonatos csevegés arról szól, ki hogyan szereti a pinát. Igaz, össze se állnék vele. Hiszen megválaszthatom, kit választok.

Neked mi a legjobb vonatos sztorid?

A 18. életév betöltése nem csak azt jelenti, hogy nyugodtan vehetjük kartonszámra a cigit, hanem azt is, hogy bizony elérkezett életünk felnőtt korszaka, és ezzel nyakunkba szakad valami, amiről sokszor nem is tudjuk, mekkora jelentősége van; a felelősség.

Persze már gyerekkorunkban is tanítanak minket, hogyan vállaljunk felelősséget: ugye kisfiam, vigyázol a holmidra, míg suliban vagy, etesd meg a kutyát stb., majd pedig az iskolák és azoknak kiválasztása is egyre nagyobb felelősséggel járó terhet ró ránk, el kell dönteni, mivé szeretnénk válni.

Persze nem csak a tisztasági zsákért és a kiskutyáért tartozunk kezességgel, hanem a szeretteinkért is, ez pedig hatványozottan igaz a felnőttkorra, amikor már a mi feladatunk összetartani egy családot.

Azért gondolkozom ilyeneken, mert egy közeli ismerősöm – 50-es éveiben járó elvált apuka –, miután sikerült megszabadulniuk a közös háztól a válás során, úgy gondolta, hogy feléget maga mögött mindent, és a kapott pénzből elutazik. Ezt meg is tette, közel egy évig nyaralt anélkül, hogy bárki is tudott volna a hollétéről, illetve arról, hogy egyáltalán él-e még.

Bárki, beleértve a fiát is. Nem kell magyarázni, hogy mit érzett az a szegény gyerek, ha arra gondolt, hogy az apja talán hónapok óta sodródik az óceánban, vagy a bűnözés áldozata lett, vagy egyszerűen csak elkeseredettségében véget vetett az életének.

Aztán a minap mikor érkeztem haza funcityből, hát kit látnak szemeim, a tékozló fiú ott várt rám apával együtt az állomáson. Évtizedes barátság fűzi őket össze, így amikor az illető leszállt a repülőről egyetlen egy kézitáskával (kirabolták), egyből vonatra ült, és eljött hozzánk. Nyilván a szeretet is vezérelte, de talán az méginkább, hogy ő tulajdonképpen most hajléktalan, hiszen a pénzt, amiből új életet kezdhetett volna, elnyaralta.

Amikor azt írtam, felégetett maga körül mindent, azt szó szerint kell érteni. Tolmácsként dolgozott, kapott munkákat a rendőrségtől és magánszemélyektől is, de amikor elutazott, elérhetetlenné vált, és bizony egy év kiesés egy munkában, ahol ha nem teremsz ott azonnal, a helyedre öten ugranak, ez veszélyes dolog, és hát senki sem pótolhatatlan.

Amikor megérkezett hozzánk, megkérdeztem, hol fog élni ezután, nálunk? Ő pedig a világ legtermészetesebb dolgaként közölte, hogy albérletben. Életében nem fizetett adót, tb-t, magánnyugídjpénztárat vagy egyáltalán bármit a világon, most még esetleg vissza tudja küzdeni magát a munkájában (nem lesz egyszerű), de ha majd képtelen lesz dolgozni?

A helyzete tehát nem egyszerű, de még mindig nem látja be, ami pedig kiszúrja mindenki más szemét; hogy mennyire felelőtlen volt egész életében, és ez mára sem változott.

Le lehet- élni így egy életet? Elmismásolta a kötelezettségeit az állam felé, amivel mostanában pedig tényleg nem jó ötlet játszani, ezt szerintem már bizonyította az APEH (most őt is keresik), de ez még csak a „kisebbik” rossz.

De hogy viselkedhet valaki ekkora érdektelenséggel a saját fiával szemben? Persze nem tudom, mi zajlik a fejében, valamelyik este fel akarta keresni (éjszaka), de azóta se tette meg. És tudom, hogy rengeteg olyan ember van, aki egyszerűen leszarja, hogy mi lesz azzal a gyerekkel, akit a világra hozott vagy csak nemzett, tudom, hogy vannak akik élve elégetik vagy agyonverik a csecsemőjüket, de ez nem teszi számomra érthetőbbé.

Hol marad a felelősség azokkal szemben, akiket szeretünk, vagy legalábbis a családunknak számítanak?

kép a polyvore-ról

Érdekes dolog, hogy hogy szelektál az agy... Egy ismerősünk szerint, ha belefújnak a vaginádba vérrögöt kapsz :D
és íme a nem tudjuk mennyire hiteles, de eredeti mondat: A vaginába fújt levegő ugyanis levegő embóliát okozhat (a vérkeringést akadályozó légbuborékot) ami életveszélyes lehet

de hogy ez is mennyire igaz?!

Most hallottam egy barátnőmtől, hogy az oviban egy gyerkőc féceszt fogyasztott.

Szart enni? Erre van mentség?

Várom a válaszokat

Amit ígértem, azt be is tartom. Itt a beszámoló. A randi megvolt, túléltük és jó volt. Sőt! Nagyon jó volt!
Órákon át beszélgettünk, kávéztunk és az első 15 percből kiderült, hogy minden nagyon jól fog menni, és tényleg.
Utólag azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon ez csak a véletlen műve, hogy ennyire sikerült belenyúlnom a mézesbödönbe, vagy (ezek szerint csak) létezik ez a kémia-tudatalatti-bevésődött párválasztós dolog? Ha a véletlenre szavazok, akkor azt kellene mondanom, hogy csak véletlen, hogy ez most tök jól összejött egy idegennel, akit eddig csak az utcán láttam és a nevét sem tudtam, amit eddig nem tapasztaltam. Vagy azt mondom, hogy mivel sok hal úszik a tengerben (ezt is csak miatta használom, mert szereti a tengert:)) hát nekem is megakadt a szemem néha-néha valakin, de mégis a tudatalattim riadózott, hogy ezt az egy fiút azért nem hagyhatjuk elmenni. Persze azért még ott nem tartunk, hogy tökéletes összhangról meg hasonlókról tudjak mesélni, meg hogy megtaláltam a jobbik felem és hasonló hogy is mondjam, szépségek. De azért azt már el lehet mondani, hogy milyen fura és jó érzés, hogy egyformán gondolkozunk az életről, egyforma dolgok vonzanak, tovább meg nem folytatom, mert mindenki elhányná magát. És hogy mennyi esély volt rá, hogy majd ilyen lesz mikor még csak mosolyogtunk egymásra az utcán? Azt akarom hinni, hogy előre éreztem és akkor ez nem lehet véletlen.
Végül pedig, hogy mindenkinek örömet szerezzek elmondom, hogy a kékszemű magas, sötét haja, borostája, hatalmas kék szemei vannak, mindig mosolyog, édes és szexi, reggelente jár gyúrni. Ennyi. Aki tud jobbat, jelentkezzen! :) több kékszeműt a világba! kékszeműt mindenkinek! És jó pihenést!

Mivel nincs sok időm írni, csak egy dolgot kérek a Funcity rajongóitól, hogy szurkoljatok nekem! Valakinek ugyanis randija lesz a kékszeművel...
Persze csak azért megyek el, hogy aztán leírhassam milyen volt, szóval hivatalosan anyagot gyűjtök. Csütörtök körül megérkezik az élménybeszámoló!

megint a polyvore-ról

a kép a polyvore-ról jött vendégségbe hozzánk

Gyerekek, a mai órán kedvenc "hot sex scene" címkével ellátott jeleneteinkből láthattok összeállítást. A kiegészítéseket persze örömmel fogadjuk. Ne feledjétek: barátunk a youtube! (ha még nem tetted meg, regisztrálj, hogy megnézhesd a mocskos tartalmakat is!)

Pierce Brosnan és Rene Russo a Thomas Crown ügyben
mit szeretünk benne: Rene Russo ruháját, Pierce Brosnan sármját, a táncot, a zenét, a lépcsőt, az asztalt meg a fenekes részt
www.youtube.com/watch

Ralph Fiennes és Kristin Scott Thomas Az angol betegben
mit szeretünk benne: a pofont azt nagyon, ralph szelíd, de mégis férfias fejét, a ruha letépését!!, meg mindent, ami utána történt, csak mi nem láttuk
www.youtube.com/watch

David Bowie és Catherine Deneuve Az éhségben
mit szeretünk benne: késsel vágható nyolcvanas évek, hogy vámpíros, vetkőzés a konyhában, sok-sok cigifüst meg a medál
www.youtube.com/watch

Viggo Mortensen és Maria Bello az Erőszakos múltban
mit szeretünk benne: mindent! nevezetesen pofonok, lépcső, tűz, és viggo olyan jól megadja
www.youtube.com/watch

Brad Pitt és Julia Ormond eléggé a Szenvedélyek viharában
mit szeretünk benne: természetesen bradet, a többi már csak hab a tortán... azért említsük meg ezt a hátulról dolgot
www.youtube.com/watch

Van ám még ötletünk, de a többit inkább kedves olvasóinkra bízzuk. Várjuk a linkeket!

Az előbb épp megint feladtam a tanulást, mert rájöttem, hogy a lehetetlennel próbálkozok, meg egyébként sincs semmi értelme. Aztán ilyenkor egyből követik egymást a kérdések, hogy minek csinálom az egész egyetemet, miért nem próbálok valami mást, mi lesz belőlem, ha mégis elvégzem, és legfőképpen: hogy kerültem én ide?

Abban biztos vagyok, hogy valahogy mindig tudtam, hogy egyetemre fogok járni (biztos a sámán vénám miatt, de erről majd máskor). Mintha már a homokozóban is éreztem volna, hogy én nem olyan vagyok, mint Zolika, aki nagyon szereti a traktorokat. Ezt egyébként nem bunkó módon értettem. Na szóval tudtam, hogy majd elmegyek külföldre tanulni, könyvet fogok írni, megtalálom a hiányzó evolúciós láncszemet, hatalmas házam lesz, mint az amerikai filmekben meg egészségesen mosolygó gyönyörű családom. A lényeg, hogy akkor még láttam magam előtt, hogy milyen leszek 20 év múlva, most meg nem látok semmit. A tény, hogy teljesen máshogy alakult minden, mint ahogy terveztem, kicsit ijesztő. Főleg, mert gyakran még magamat is képes vagyok meglepni a döntéseimmel, így aztán kezdek kicsit bizalmatlanul viszonyulni magamhoz. Meg aztán nem tudom, hogy vajon érdemes-e tervezgetnem, hogy mit akarok megszerezni a következő 5-10 évben, mert ahogy látom, én húzom keresztbe a számításaimat. Mostanában nincsenek is terveim.

De az is lehet, hogy örülnöm kéne magamnak, hogy tudom frissíteni az igényimet? Vagy inkább ki kellene tartanom az elképzeléseim mellett? Passz.

Clint Eastwood meg ezt mondja a Szív hídjai című filmben: "A régi álmok jó álmok voltak. Ugyan nem váltak valóra, de örülök, hogy voltak."

Mi tartja össze a párokat hosszú-hosszú éveken át?  Megértés, bizalom, jókedv, vonzalom és még sok jó dolog, ami azért a valóságban korántsem csillog ilyen fényesen, de ez már egy más kérdés. Na és persze a szex. A jó szex. Hú ilyen jó még sose volt – mondja az álomlány minden alkalommal, és komolyan is gondolja. Naná, csak hogy ilyen nincs. Évek óta együtt, rutinosan zajlanak a dolgok, a megszokás már bevette magát az együttlétekbe.

És akkor most mi is van? Eltelt pár év, és viszlát élvezet? Vagy kereshetünk mást? Na azért ez is túlzás. Nem kell Rusz Editnek lenni ahhoz, hogy kijátsszuk a rutint.

De mi van akkor, ha már eleve nem úgy mentek a dolgok, ahogy az a nagy könyvben van? Az egyik mindenféle helyeken és helyzetekben akarná, a másik meg csakis ágyban, párnák közt tudja elképzelni. Ezzel szerintem nincsen semmi baj, tudni kell búcsút venni, hiszen a szexualitás (szerintem) egy kapcsolat alapköve. Megmutatja mennyire passzolnak össze, és az egymás iránt való bizalmat is híven tükrözi, hiszen ha alapvető vágyálmait nem meri valaki elmondani, hogy közösen megvalósítsák, akkor miféle bizalomról van szó kettejük között? Félreértés ne essék, nem akarok én ítéletet mondani senki felett, de hát azért mégis… Tehát: ha évek teltek el, és még mindig nem mered elmondani, hogy szeretnéd ha dögös nővérke lenne a hétvégén, akkor ott valami hibádzik.

Ha meg egyébként is teljesen mások két ember szükségletei, egyik teljesen másra (máskor, másképp, többször, kevesebbszer) vágyik,  mint a másik, akkor az sok súrlódáshoz és feszültséghez vezethet, amit az elfojtott vágyak alattomosan generálnak, és azok bizony megmérgezik a kapcsolatot.

Idáig viszont még értem: kiderül, hogy nem megy együtt, hát elválnak. Igen ám, de sok olyanról hallani, hogy az esti műsor éppen hogy csak döcög, de azért jól megvannak akárhány éve. Bennem először is felmerül a kérdés. Jól megvannak? Jól?? Nem értem, miért félnek az emberek kilépni rosszul működő kapcsolatokból. Persze lehetne mondani, hogy attól még nem működik rosszul, de azért itt most nem a 40+ korosztályról van szó, huszonegypár évesen miért ne lehetne váltani?

Ott van ugyan egy lehetőség, hogy el lehet nézni másfelé is, de éveken át félrelépegetni azért stresszes lehet (lebukás, bujkálás miegymás).

Visszakanyarodva pedig a bizalom részéhez, egy kapcsolat (ha már évek távlatáról van szó) ezen alapul; gondolatok, érzelmek, tervek, titkok és vágyak megosztása egymással és viszont. De ha ezen a téren ütközik valaki igen komoly akadályokba, hogy nem meri elmondani, hogy ezt és ezt szeretne csinálni az este (vagy bármikor), akkor hogy nyílik meg a lelke mélyéig? Vagy a két dolog nem zárja ki egymást?

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy az én életem ekörül forog, de nem, csak fontos dolognak tartom minden szempontból, de főleg akkor, ha hosszútávú kapcsolatokról van szó, és nem értem, hogy egy szexuális forradalom után miért vannak még mindig a mai fiatalokban – a közhiedelemmel ellentétben – gátlások, ha arra kerül a sor, hogy beszéljük meg egymással a sikamlós dolgokat is

Fiatalság. Bolondság. Annyi minden belefér a húszas évekbe: sok-sok buli, alkohol, cigi, alkalmi szex. És a droggal mi van?

Nekem ez a téma még mindig elég zavaros, annak ellenére, hogy a villamoson minden nap látom a prevenciós kisfilmeket és minimum tíz évig hallgattam a suliban a drog rossz előadásokat. Meg ehhez jön még ugye a fejünkben élő elképzelés, hogy milyen egy drogos, és hát valóban igaz, nem akarunk olyanok lenni, mint Ewan McGregor a Trainspottingban. De azért ne legyünk már álszentek, tudjuk, hogy mindenkiben ott a kisördög. Jó, anyukám kivétel.

Nem vagyok kábszeres, tényleg. De ha választani kell egy bagós és egy alkalmi füves között akkor én az utóbbira szavazok. Nem tudom miért van az, hogy még a lázadó és szabadelvű fiatalság is csak röhög a minden nap hányásban fetrengő haveron, közben arra gondol, hogy ez igen, te aztán tudsz élni, de ha valaki feldobja, hogy tegnap füvezett otthon, akkor a reakció általában egy semlegesnek szánt óh. Egyrészt örülök, hogy élnek bennünk ezek a korlátok, csak az a bajom velük, hogy rossz helyen vannak felállítva. Persze nem szándékom a drog mellett kampányolni, nem is ismerem igazából a szerek hatásait, engem csak az értékrendek zavarnak.

Annyit akarok, hogy a 19 éves jó pár éve dohányzó, vagy akár napi ivó ismerőseim ne nézzenek már le azért, mert kitaláltam, hogy egyszer szeretném kipróbálni a füvet.

Szeptember végén sikerült végre elszabadulnunk a mókuskerékből és megnéztük magunknak az egyetemi estéket. (Nagyon) rossz ötlet volt. Főleg, hogy hétfő este volt.

De hát Funcityben nincs is olyan, hogy rossz ötlet, tehát most javítanom kell magamat. Mi nem hibázunk, minden úgy történik, ahogy kell. Szóval beseggeltünk, ahogy kell. Ezt egyébként csak ajánlani tudom mindenkinek, ugyanis otthon fejenként 300 huf-ból megvolt a jó hangulat. Nagyon nyomós okunk volt erre az estére. Nagyon nyomós. Neve is van, de nem mondjuk meg. Legyen elég annyi, hogy egy istenség. De tényleg, nem túlzok. Egy nagyon szerencsés barátnőnk ismerőse, így találkoztunk vele. Aztán hétfőn megbeszéltük, hogy a Jatéban összefutunk. És tényleg ott volt Ő. Ahhhh

Nem titkoltan azzal a szándékkal indultunk el, hogy valamelyikünk kipörgeti. Kipörgetni annyit tesz, hogy kipróbáljuk. A kavarás szót gyűlölöm, most írtam le először és utoljára, mi csak pörgetünk. Ugorjunk egyből az izgis részhez! Az elfogyasztott martini utánzat és vodka sikeresen felszabadította a kis gátlásaimat és igen, ment a pörgetés a javából. Akkor még nem jutott eszembe, hogy milyen érzés lesz 2 órát aludni aztán 8-tól zh-t írni, inkább cuppogtunk. Szegény krisz meg a wc-vel ismerkedett. Aztán másnap délben pár sms után megbeszéltük, hogy délután randizunk. Ha nem lett volna ez a másnap dolog, akkor talán kicsit jobban élveztem volna. De így is jó volt. Kávézó, park, padok, lakás. Még szerencse, hogy betáraztam kotonból (gondoltam ezt akkor még boldogan boldogan). Már olyan jól haladtunk a kanapén, meg is kérdezte, hogy nincs-e véletlenül melegem. És nem volt, a francba.

Az a baj, hogy nem is vagyok olyan, akinek nincs melege ha épp én is nagyon akarom, hogy melegem legyen. Tényleg akartam, előző este is végig arra gondoltam, hogy végre. Végre egy ember, akinek van egy kis bátorsága és ezzel le tud venni a lábamról. Aztán kiderül, hogy magam ellen dolgozok. Tuti, hogy a csókolózás közbeni hányingerem is tudatalatti volt. Másnap már úgy gondoltam, hogy nem baj. Inkább ne akarjam és ne legyen semmi, mint egy rossz együttlét. Igazából nehéz elképzelni, hogy rossz lett volna. Francba

Hát így történt, hogy bizony elvesztettem a csatát. Végül nem pörögtünk. Még mindig nem tudom, hogy bánom-e egyáltalán. Vele nem hiszem, hogy lesz legközelebb, de azért ez is nagyon jó volt. Ezerszer jobb, mint várni valakire. Végre

Igen, végre elindul a blog, eddig súlyos nehézségekkel kellett szembenéznünk, amik fenyegették a blog létrejöttét, de legküzdöttük, és íme itt is vagyunk. Köszönjük a rajongóknak és hű kommentelőknek, akik eddig is mellettünk álltak.Fogadjátok tehát tudósításainkat egyenesen a napfény városából.

A háttér miatt pedig ne izguljatok, rajta vagyunk a szépítésén.

A szerkesztők.