A 18. életév betöltése nem csak azt jelenti, hogy nyugodtan vehetjük kartonszámra a cigit, hanem azt is, hogy bizony elérkezett életünk felnőtt korszaka, és ezzel nyakunkba szakad valami, amiről sokszor nem is tudjuk, mekkora jelentősége van; a felelősség.

Persze már gyerekkorunkban is tanítanak minket, hogyan vállaljunk felelősséget: ugye kisfiam, vigyázol a holmidra, míg suliban vagy, etesd meg a kutyát stb., majd pedig az iskolák és azoknak kiválasztása is egyre nagyobb felelősséggel járó terhet ró ránk, el kell dönteni, mivé szeretnénk válni.

Persze nem csak a tisztasági zsákért és a kiskutyáért tartozunk kezességgel, hanem a szeretteinkért is, ez pedig hatványozottan igaz a felnőttkorra, amikor már a mi feladatunk összetartani egy családot.

Azért gondolkozom ilyeneken, mert egy közeli ismerősöm – 50-es éveiben járó elvált apuka –, miután sikerült megszabadulniuk a közös háztól a válás során, úgy gondolta, hogy feléget maga mögött mindent, és a kapott pénzből elutazik. Ezt meg is tette, közel egy évig nyaralt anélkül, hogy bárki is tudott volna a hollétéről, illetve arról, hogy egyáltalán él-e még.

Bárki, beleértve a fiát is. Nem kell magyarázni, hogy mit érzett az a szegény gyerek, ha arra gondolt, hogy az apja talán hónapok óta sodródik az óceánban, vagy a bűnözés áldozata lett, vagy egyszerűen csak elkeseredettségében véget vetett az életének.

Aztán a minap mikor érkeztem haza funcityből, hát kit látnak szemeim, a tékozló fiú ott várt rám apával együtt az állomáson. Évtizedes barátság fűzi őket össze, így amikor az illető leszállt a repülőről egyetlen egy kézitáskával (kirabolták), egyből vonatra ült, és eljött hozzánk. Nyilván a szeretet is vezérelte, de talán az méginkább, hogy ő tulajdonképpen most hajléktalan, hiszen a pénzt, amiből új életet kezdhetett volna, elnyaralta.

Amikor azt írtam, felégetett maga körül mindent, azt szó szerint kell érteni. Tolmácsként dolgozott, kapott munkákat a rendőrségtől és magánszemélyektől is, de amikor elutazott, elérhetetlenné vált, és bizony egy év kiesés egy munkában, ahol ha nem teremsz ott azonnal, a helyedre öten ugranak, ez veszélyes dolog, és hát senki sem pótolhatatlan.

Amikor megérkezett hozzánk, megkérdeztem, hol fog élni ezután, nálunk? Ő pedig a világ legtermészetesebb dolgaként közölte, hogy albérletben. Életében nem fizetett adót, tb-t, magánnyugídjpénztárat vagy egyáltalán bármit a világon, most még esetleg vissza tudja küzdeni magát a munkájában (nem lesz egyszerű), de ha majd képtelen lesz dolgozni?

A helyzete tehát nem egyszerű, de még mindig nem látja be, ami pedig kiszúrja mindenki más szemét; hogy mennyire felelőtlen volt egész életében, és ez mára sem változott.

Le lehet- élni így egy életet? Elmismásolta a kötelezettségeit az állam felé, amivel mostanában pedig tényleg nem jó ötlet játszani, ezt szerintem már bizonyította az APEH (most őt is keresik), de ez még csak a „kisebbik” rossz.

De hogy viselkedhet valaki ekkora érdektelenséggel a saját fiával szemben? Persze nem tudom, mi zajlik a fejében, valamelyik este fel akarta keresni (éjszaka), de azóta se tette meg. És tudom, hogy rengeteg olyan ember van, aki egyszerűen leszarja, hogy mi lesz azzal a gyerekkel, akit a világra hozott vagy csak nemzett, tudom, hogy vannak akik élve elégetik vagy agyonverik a csecsemőjüket, de ez nem teszi számomra érthetőbbé.

Hol marad a felelősség azokkal szemben, akiket szeretünk, vagy legalábbis a családunknak számítanak?