Már volt itt erről szó, hogy mitől is vannak valakik együtt évekig, meg miért is jó ez és a többi. De eddig nem ismertelek titeket eléggé ahhoz, hogy a dolog személyes vonatkozását is elétek tárjam, de mivel kiváló kommentelők és olvasók vagytok, ezért elmesélem, mi is foglalkoztat engem így a negyedik évforduló tájékán.

Tömören: mi az istent eszik még mindig rajtam? Persze ez nagyon sarkított, mert ezt legtöbbször az anyja kérdezi, de azért csak elgondolkodom, hogy mégis mi tartja még mellettem, mert hát nem épp úgy indult, ahogy a nagykönyvben írva vagyon. De aztán valahogy csak elteltek felettünk az évek, és hát bevallom, már nem olyan varázsos minden pillanat, amikor ránézek, mint akkortájt, mikor megismertem, és a világon semmit nem láttam, csak a tengerkék szemeit. Kezdenek egyre kirívóbbak lenni a rossz tulajdonságai, és már nem bűvöl el, hogy jé annyira bízik bennem, hogy nyugodtan mer büfizni előttem is. Persze én se lehetek különb, és csak ő a tudója, mi viszi az útját minden áldott alkalommal az utcánk felé, ha kell, ha nem, ha összevesztünk, ha nem...

A kérdést nem válaszoltam ugyan meg, de hát nem is kell, bár akkor most örök időkig titok fedi majd, hogy tényleg miért is kellek én neki (a sok rossz ellenére, amit persze nem fejtek ki, mégse lehetek imázsromboló), mert annyit azért még róla, hogy érzelmileg nincs túlfejlődve, mondjuk úgy, hogy analfabéta. Mármint érzelmileg, mert amúgy nagyon okos. Először gondoltam is, hogy nem leszünk mi egy nyerő páros, mert én meg világéletemben a túlfűtött érzéseimről voltam híres-hírhedt. De bebizonyosodni látszik, hogy sok együtt töltött idő után hasonulni kezdünk a másikhoz, mert mára oda jutottam, hogy csak kínos nehézségek árán tudom kifejezni, mit is érzek - bármivel kapcsolatban.

De végül is tök mindegy mit miért meg minek, az a lényeg, hogy még most is, ha belenézek azokba a szemekbe...

Tessék, lehet menni hányni