Szóval mi bajom van. Szeretem a családomat, bár a család fogalma nálam kimerül a szüleim és egy pár nagyszülő személyében, persze nem a mennyiség a lényeg. Próbálom őket büszke felmenőkké tenni, meg minden, ami kell, nem iszom, nem drogozom, igyekszem jókislányként viselkedni, ami ha nem sikerül, elnézik a család fekete bárányának. Sokat lehetne sztorizgatni a gyerekkoromról, aminél szebbet tényleg csak nehezen lehetne akár kívánni is, egyetlen leánygyermekként a szüleim osztatlan figyelmét és törődését élveztem (és élvezem most is), én voltam (vagyok) apuci szeme fénye, a mindene.

És fordítva; apa volt a mindenható, imádtam vele csinálni akármit, menni akárhová... Félreértés ne legyen, anyát ugyanúgy szerettem, de gondolom ez az apás dolog minden kislánynál megvolt. Aztán kb. mikor suliba mentem, vagy még előbb az oviban, erre már nem emlékszem, mert eléggé összefolynak az évek, na mindegy szóval valahogy akkor apa egyszer csak eltűnt. Na nem lépett le, telefonált is minden este, csak nem volt otthon, én pedig megtudtam, hogy apa azért nincs otthon, mert fáj a hasa. Hát apának azóta is fáj a hasa, csak ennek az okát a szüleim olyan ügyesen titkolták előlem, hogy csak akkor tudtam meg, amikor kikutattam az orvosi papírjait - nagyjából 7 évvel később.

Milyen trükkös dolog ez a hasfájás (ami azóta átterjedt mindenféle nyirokcsomókra, hashártyára és még sok különleges helyre) ma is a tudomány nagy kérdőjele, a gyógyító okoskák nem igazán tudnak vele mit kezdeni. Illetve semennyire. Persze léteznek csodaszerek, úgymint macskakarom, a polinéz varázsital és ezer és ezer gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény, amiknek ára a csillagos eget súrolja, és körülbelül akkora hatással bírnak, mint amennyira igaz a nagypapám kedvenc mondása: napi egy alma az orvost távoltartja. Mert ez se jött be. Hiába a nagy népi bölcsesség, apa hasfájását se az alma, se a culevit nem enyhítette.

Van egy unokatestvérem, akinek az apja tizenévek óta minden áldott nap hihetetlen mennyiségű alkoholt tölt be, már beszarik, melléül a széknek, nem fürdik hónapok óta, de még tartja magát. A sors mocskos vicce ez, mert az az ember semmilyen tekintetben nem érdemel megbecsülést vagy akár könyörületet, nem állta meg a helyét mint férfi, férj vagy apa, mindenben elbukott, és a körülményeihez képest mégis virul. Ezzel szemben ott az én apám, aki a szó legnemesebb értelmében a családfenntartó férfi, aki gondot visel a családjára és a szüleire, embert nevelt egy mihaszna gyerekből, és mindenki, aki csak ismeri tisztelettel és szeretettel beszél róla. Az egyik volt osztálytársa a saját válallalkozását csinálja, a piacon árulja a tojásokat, és legutóbb sírva beszélt nekem arról, hogy az én apám mennyire jó ember, és legyek végtelenül büszke.

Amikor apa elmegy, akkor persze nem csak ezekre a dolgokra fogok emlékezni, mert a famíliánk legendásan kibírhatatlan természete rajta is kiütközik (mindenki megnyugodhat, rajtam is), és naná hogy ezer és ezer rossz szokása van, például nagyon szürcsöl és hülyeségeket beszél.

Körülbelül negyven kemoterápiás kezelésen és számtalan műtéten van túl. A legtöbben megadják magukat az első kemo után, meg azért apa is elmondja anyának minden műtét előtt, hogy hova rejtette a végrendeletet, szóval nem kell mondani, mekkora dolog, hogy 20 éve tartó szélmalomharc után apa ugyanúgy vezet, pénzt keres, eltart minket, piacra jár minden reggel, kártyázik minden csütörtökön, tehát normális életet él. És az a legjobb, hogy az otthoni életünkre, a mindennapjainkra ez egyáltalán nem nyomja rá a bélyegét, apa ugyanúgy basztatja anyát, hogy csak két agysejtje van, mint 20 évvel ezelőtt.

Tavaly volt utoljára kemón, most a sugarat nyomták, de mit ad isten, romlottak az eredmények, szóval januártól újra kemó, már alig várom.

Onnan jutott eszembe ez a sok hülyeség, hogy valamelyik nap a kezembe került pár kép tavaly karácsonyról, amikor ülünk a karácsonyi traktán. Anya. Én. Papa. Mama. Aztán egy kép apáról, kopaszon, szemöldök nélkül, lefogyva.

Most meg nem tudom eldönteni, hogy végül is ki tudom-e magam fejezni, vagy nem, mert itt ez az egész regény, de a lényeget mégse tudom elmondani. Nem tudom, mert ez elmondhatatlan, és ilyen képeket soha egyetlen gyereknek se lenne szabad látnia a szüleiről.